Valahol a világteremtésen is túl…

Isten a teremtés nyolcadik napján, miután kipihente a leírható, illetve megfogalmazható dolgok teremtését, rátért a művészetre, teret adva annak, hogy nehéz, emberi tűrőképességet megpróbáltató munkáját mások is megalkothassák – mi, az egyszerű halandók. Hogy kipróbálja ötletét, a művészetet (mű= teremtés, vész= itt utalt a másik erőre is, ugye a Sátánra, az – et képző, természetesen a nyelvtani megszállottságára utal, mindent műveltetni, ő már csak ilyen). Először is meglátogatta a bűnbeesett emberpárt, akik alig hittek szemüknek, amikor egyszer csak rájuk rontott a pusztában. Az emberpár azt sem tudta, hirtelen mit tegyen – fejet hajtson vagy leköpje az Urat, akit elhagyott. Végül csupán ártatlan szemekkel bámultak rá. Az Úr így szólt hozzájuk: „Ember, ki általam teremtettél, most megáldlak új képességgel, hogy meglásd a világban a lényegest és lényegtelent, szavakat adok agyadnak, újakat, bonyolultakat, hogy fogalmazni tudjál képekben, ezt elő tudd adni, lefessed, elzenéld, amit látsz és érzel. Teret adok, hogy kibontakozz, megmutasd lelked értékeit. Megértetted?” Az emberpár vonakodva bólintott, bár semmit sem értettek az egészből. Isten ekkor lehajolt a földre, összekapart egy maroknyi homokot, mormolni kezdett valamiféle érthetetlen szöveget, a homok hirtelen átváltozott sokszínű folyékony anyaggá, majd az Úr maga elé állította az emberpárt, megjelölve szívük és agyuk helyét általa, eltöltötte őket szenvedéllyel, hogy megértsék a mindenséget. Munkája befejeztével áldását adta a művészet továbbélésére, majd visszavonult a Mennybe.

Valahol a világteremtésen is túl…

Az emberpár néhány órán belül már munkához is látott, a férfi verseket rakott össze, míg felesége festékeket próbált kikeverni különféle növényekből. Majd hirtelen ötlettől vezérelve a férfi felvetette, hogy verseit előadhatná kis jelenetekben, melyhez a nő is hozzájárulhatna, így jött létre az első amatőr színjátszó csoport az emberiség történetében. Pár héttel később bemutatták verses darabjukat a közönségnek, a teremtés történetét, a lírai színpadok ősét. A bemutatóra alászálltak a szeráfkarok, az angyali kórusok, maga az Úr is megjelent, de Lucifer is eljött szövetségeseivel. Az az este a béke estéje volt, először fért el egymás mellet jó és rossz. Isten látta, hogy elnevezése helytállt, alkotása kihagyhatatlan eleme a pusztulás jelenléte. Elégedett volt, alig várta, mit hoz a jövő.

Valahol a világteremtésen is túl…

Néhány évszázaddal később az emberpár mintájára csoportokat alkottak és versenyezni kezdtek, létrejöttek a Jókai Napok, elkezdődött eme kreatív folyamat, melyből egyre többen vállaltak magukra egy-egy szerepet – szerveztek, kigondoltak, rendeztek, szerepeltek, énekeltek, táncoltak, írtak, tudósítottak. Isten, sajnos, egyre elfoglaltabb lett, egyre több lett a gond, a baleset, a megoldandó probléma, ezért nem tudott minden darabot végignézni, de „szabadidejében” visszanézte az összes előadást. Mivel ő nem imádhatta saját magát, büszkén felvállalta, hogy imádata tárgya nem más, mint a színház, a szárnyukat bontogató ifjak, akik elmerülnek az általa teremtett csodák mélységeiben, megtalálják magukat, megkísérelik megérteni az általa teremtett világ színe-javát.
Befejeződött a teremtés, az egyensúly megalkotása, test és lélek, rossz és jó, lényeges és lényegtelen kiegyenlítődtek a színpadon. Isten értelmet adott a „világot jelentő deszkák” kifejezésnek (ekkor jött létre a frazeológiai szótár is, de az már egy másik történet). Ha valaha elpusztul a teremtett világ, Isten akkor is nyugodt maradhat, a művészet megmarad mindenki szívében, de addig is a Visszhang sokszínű lapjain.

Gažík Viki