Jane

Akkor már négy hónapja nem aludtam jól. Az egész azzal kezdődött, hogy a tizenegyes „alszom már” időm átnyúlt a másnapokba, az ébredés pedig kíméletlenül hosszúra nyúlt. Mondhatjuk, úgy néztem ki, mint aki másnapos. S hát valamilyen értelemben az is voltam.
Először nem voltak különösebb álmaim, aztán pedig már az alvás is kellemetlenné vált. Az ágyam nem volt többé kényelmes, és megváltás volt, amikor dolgozni mehettem. Álmodtam repülő halakról, Hasfelmetsző Jackről és repülőgéptörzsről egy lakatlan sziget közepén. Azt figyeltem meg az idő múlásával, hogy nemcsak az álmatlanság, de már az alvásparalízis is az életem része lett.

Illusztráció | Forrás: internet

Az első rettenetes volt. Életem során sokszor bedőltem a buddhista tanoknak, és megpróbáltam meditálni – hol kevesebb, hol több sikerrel. Adódott, hogy „lent maradtam” és nem tudtam megmozdulni, de valahogy megoldottam a helyzetet. Az alvásparalízis nem volt ilyen.
Felébredtem, de mégsem, és miután tudatosítottam, hogy élek, elkezdődött a pokoljárás. Hónapról hónapra, vagy inkább napról napra. Nem tudom, mikor és hogyan kezdődött pontosan az első, de a helyszín szépen lassan beleivódott a tudatomba. Át- és átjárta agyam minden sejtjét, megszívta magát, mint egy Szaharából hazahozott szivacs az első nyári eső után.

Tél volt. Én még soha nem láttam annyira télnek a világot. Hol sötét volt, hol köd, hol eső esett, de sosem sütött a Nap. Az istenverte világon se sütött, és úgy gondoltam, hogy ennek oka abban rejtőzhet, hogy ha az ember szívéből sem árad a napsugár, akkor miért legyen az általa leképzett világban jelen.
Így hát volt, hogy hajnalban, volt, hogy délután kerültem a mezőre. Én így hívtam. A legironikusabb az volt, hogy csak úgy odakerültem, mint a gyermekkori énünk e világra. Körülöttem katonazölden elhalt mezők, szögesdrót és árkok. Nem kellett sok nap, hogy ráébredjek a tényre, harcmezőn vagyok. A hó gyéren foltozta be a tájat, akárcsak a tapadó haj egy kopaszodó vénemberét.
Az első sétám az árokban nem hordozott meglepetéseket. Pár halott katona hevert az alvóhelynek kialakított oldalvájatokban, temérdek töltény, és ami a legriasztóbb volt, a megfagyott vér. Akármeddig sétáltam, végeláthatatlannak tűnt, és nagyon ritkán jutottam bárhová.

Aztán meguntam, és mint egy reményvesztett, de öntudatos ember elmentem egy állítólagos jóshoz. Nem értettem a szakmájukat, de gondoltam, ha a jövőbe látnak, akkor a múltba és az emberbe is. Az első jósom szörnyen buta dolgokat mondott, így nem fizettem. A másodikhoz és egyben utolsóhoz az első kérdésem az volt, lát-e az álmokba. Akármilyen furán fogalmaztam meg a kérdésemet, azt válaszolta, hogy igen. Így hát adódott a második kérdés, hogy jós-e, amire szintén helyeslő válasz érkezett. Arcon vágtam, és megkérdeztem, hogy miért nem látta ezt előre, majd komótosan elsétáltam.

Az álmatlanság folytatódott, és egyre inkább egy-egy tevékenység közti félperces szundításoknál is lemásztam a mezőre. Úgy jártam oda, mint kisfiúk a focipályára. Persze a szórakozás része kimaradt, de minden egyes alkalommal többet láttam magamból. A szögesdrótra félig-meddig ráfagyott vízcseppek, a precízen kiásott alvóhelyek és a megfagyott föld.

Egyszer aztán tavasszal kivettem életem leghosszabb szabadságát, és elhatároztam magam, hogy ájulásig ébren maradok. Ha egy dolog kell ahhoz, hogy eljussak valahonnan valahová – mégpedig a mezőről valahová, akkor ahhoz hosszabb időtartam kell.

Nem tagadom, nem voltam egy erkölcsös ember, de úgy éreztem, hogy a szívem a helyén van. Pénteken kezdtem a maratont, tehát a kocsmába mentem, hogy a lárma ébren tartson. Amikor az átlagrészegség az enyém fölé kerekedett, egy éjjel is nyitva tartó kávézóba tértem be, hogy mint egy költő, lassan szürcsölgessem kávémat a helybéli hasábok mellett. Szívesen mesélnék az ezután következő tetteimről, de az emlékezet homálya erősen megszabta memóriám határait. Annyit tudok, hogy szerdán délután ébredtem fel, és csütörtökön még beteget jelentettem, hogy legyen egy kis lábadozási időm.

A mező ugyanúgy festett, foltokban virított a megmaradt hó, de akkor már egy bőrbeteg kislányra emlékeztetett. Fagyott föld, lövészárok és rendkívüli módon a végállomás, legalábbis akkor még annak hittem. A lövészárok szintje egyre emelkedett, és annak ellenére, hogy szöges lécekkel fedték le a nagy részét, házakat pillantottam meg. A levegőben éreztem a rettenetet, azonban élet legkisebb jelét sem láttam.

Ugyanazok a dombok, ugyanaz a mező, azonban egy kis falucska, faházakkal. Akármelyikbe nyitottam be, ugyanazt a családot találtam, de egyszerre sosem voltak kettőben jelen. Arcukon félelem ült, szemeikből pedig kétségbeesés kiáltott. Az ég beborult és távoli puskaropogásokat lehetett hallani, néha-néha egy-két angol szót.

Gondoltam, ha a mezőn jövök be, a mezőn is megyek ki. Semmilyen nyelvet nem beszéltek, amit én beszéltem volna, bár álomban csak kétféle nyelv van: a megértjük egymást, és a nem értjük meg egymást. Mindenesetre próbáltam tudtukra adni, hogy „barat, nem ellenszég”, ahogy egy japán katona mondta volna. Végigfutottunk hát újra az árkon, de változott a terep. A földet jégpálya váltotta fel, a halott katonák eltűntek, és hó borította a tájat. A mezőre érvén lefeküdtünk a hóba és vártunk.

Sosem a vendégszeretetemről voltam híres, de megpróbáltam oldani a feszültséget: magamra mutattam, és feltételezem bemutatkoztam, mert viszonzásul a negyvenéves családanya nevét kaptam. Jane.

Sokáig nem tudtam mihez kezdjek magammal. Ennyi volt? Úgy nézett ki, hogy igen. Elmúlt az álmatlanság, többé nem álmodtam a mezőről, de minden másról igen. A munkahelyemről kirúgtak, de jó kilátásaim voltak, hogy jobb körülmények közt dolgozzak, és ezt be is váltottam a sors kútjában. Elkezdtem élni az átlagember életét, lett egy rendes kis lakásom, vasárnaponként étterembe, kávézóba jártam, és egy-egy szabad szombaton önkéntes munkát vállaltam. Lett egy partnerem, akivel később szorosabb kötelékekkel is összekötöttük az életünket.

Egy téli napon a szokásos vasárnapi kávézgatásunk mellett jót társalogtunk régi emlékeinkről. Minden embernek megvan a saját élettörténete, de nem feltétlenül fedjük fel annak minden részletét a másik felünk előtt. Úgy érezte, hogy megért rá, így elmesélte, hogy a húgát és édesanyját elszakították tőle még gyerekkorában. Akkor az egész összeállt. Az ismerős arcvonásai, ahogy beszélt, mind emlékeztetett valakire. Négy betűre. Jane.

Jablonský Benjamin