Már megint ellopta a lelkem egy pár cipő

Éjjel fél egy van, és én ott állok a szekrényem előtt győzködve magam, hogy holnap (vagyis ma) nem veszek cipőt Győrben, mint minden egyes alkalommal, mert lehet, ha hazajövök, be sem engednek a házba.

illusztráció | forrás: internet

Reggel teljesen eltökélten indulok, ugyanezt mantrázom a vonatban és az Árkádba vezető úton is. Sőt a legjobb barátnőmnek is megmondom, akár csavarja hátra a kezem, akár pofozzon fel, de kövessen el mindent annak érdekében, hogy ne vegyek cipőt.
 
A délelőtt pont úgy telik, ahogy terveztem. Mindent a szemnek, de semmit a kéznek! Az összes cipőboltba bementünk, és én mindegyikből diadalittasan jöttem ki. Még azt is elhitettem magammal, hogy most nincs is igazán szemrevaló cipellő. Esetleg az kis mintás rózsaszín velúr alkalmi cipő, de az sem kell nekem, hiszen rózsaszín és alkalmi. Talán, ha jobban casual-formájú lenne, kezdhetnék aggódni.

Ahogy így ezt a gondolatmenetet lefutattam magamban, mint derült égből villámcsapás, a másik vállam felett, megszólalt maga az ördög, Lucifer, Mephisto, Wooland professzor, vagy nevezzük akárhogy: – De alkalmi cipőből nagyon könnyen lehet casual-t csinálni. Csak be kell törni. Amúgy is szereted a magas sarkúkat. Kell a világos kabátodhoz tavaszi cipő. Mindig olyan elegáns vagy magas sarkúban.

Ekkor talán még mindig erős és eltökélt voltam. Úgy gondoltuk, mielőtt elindulunk, a vonatra még megiszunk egy kávét. Hiába beszélgettünk, hiába nevettem egyre hangosabban, a cipő képe ott motoszkált a fejemben. Így hát, azzal az indokkal, hogy meggyőzzem magam, hogy nem is olyan szép, visszamentünk a boltba. És pont olyan szép volt, vagy talán még szebb, mint emlékeztem! A következő pillanatban már a lábamon volt, és meglepő módon, csodásan állt rajta. Ale iacta est!  Az ezt követő pillanatban pedig már azon kaptam magam, hogy éppen a négy csillagot írom be a bankkártya-leolvasóba.

Aztán már futottunk is a vonatra, de esküszöm, úgy sétáltam végig az Árkád – vasútállomás távon, mint Caesar, amikor bevonult Rómába. Amikor hazaértem, a kérdő tekintetekre csak annyit tudtam válaszolni:

Nem tehetek róla! Ellopta a lelkemet!

És, hogy pontosan mikor is lopta el? Abban a pillanatban, amikor elképzeltem a szekrényemben, és amikor megszületett a kép a fejemben, hogy mikor és mivel veszem fel.
Kedves hölgytársaim! Ezzel a kis önvallomással arra szeretnék bizonyságot kapni, hogy ezzel a cipőmániámmal nem vagyok egyedül. Hogy ez most áldás-e vagy átok? Jó kérdés. Egyszerre talán mindkettő. Pont, mint a női sors.

A lány az új cipővel

(AM)