Délután

Szomorú nap. Így írható le Artyom mai napja. Hogyis ne lenne szomorú, amikor épp most veszítette el kedvesét, Alyonát. Csak áll, eme komor koporsó felett, ebben a rettenetes ruhában, ebben a gyötrelmes időben. Az ujjaival Alyona vörös fürtöcskéit taszigatja arrébb, de azok mindig visszaugranak Alyona lehunyt szemébe. Addig bajlódik, mígnem elég könnye folyik rá Alyona hajára, mellyel odatapasztja a fürtöcskét, ahová való.
Artyom előtt percenként egyszer lepereg életük története. A kacsázások a tó mellett, a fára mászás, a kis faház, amelyet gyerekkorukban ketten építettek a nagy öreg tölgyfán, vagy az együtt eltöltött néma éjszakák kint a réten, a csillagokat bámulva.

Illusztráció | internet

Megérkeznek közben az első résztvevők is. Mint mindig, Pomlyusha néni jön be elsőként. Kiabál, mérgelődik az odakinti eső miatt. „Jaj, te szegény fiú, hadd zabáljam le az arcod!” – szorítja magához Pomlyusha néni Artyomot, a maga 225,3 kilójával. „Nyisd ki a szád!” – parancsol rá Pomlyusha néni Artyomra, de ő csak értetlenül néz, mint egy jámbor kis őz. „Most mit bámulsz? Akkor mondd, hogy ááááá!”. „Ááááá”. „Erősebben, nagyobbra!” „ÁÁÁÁÁ!” „Így ni!” – smárolja le Pomlyusha néni Artyomot. „Okos fiú!” pofozgassa arcon Artyomot. Pomlyusha néni odasétál a lány koporsójához, Artyom pedig köpdösi ki a szájából Pomlyusha néni ebédjének a maradványait. „Igen, ez egy pulyka... volt!” –állapítja meg Artyom egy nagyobb darabból. „Nézzétek már ezt a szegény jányt, oly szép, mint egy róuzsa!” – kiált fel Pomlyusha néni, majd bőgve rádől Alyonára, hogy őt is megcsókolja. Zsíros szájával bemocskolja Alyona tiszta arcocskáját. Pomlyusha néni beléfújja az orrát a kezébe, majd sunyin nekitörli a koporsó szélének abban a hitben, hogy senki sem látja. Hála az égnek, hogy van egy narrátorunk, aki mindent lát. Pomlyusha néni kihúz a zsebéből egy pulykacombot és hangosan csámcsogni kezd. Artyomnak már nagyon elege van. Persze, Artyomon kívül erről is csak a narrátor tud. Végignéz az embereken, ahogy a legtöbben csak azzal vannak elfoglalva, hogy mit süssenek, majd ha hazaérnek, vagy, hogy mikor áll el az eső, és undorodik tőlük. Nem vágyakozik már tovább ebbe a világba.
Alyonával szeretne lenni, most és mindörökké. A szemei felcsillannak, és a fénynél is gyorsabban, kifut a temetőből. Az esőfelhő sem bírja követni, és végül feladja. Artyom egyenesen a régi faházhoz szalad. Leszereli, és elvonszolja a temetőbe. Még időben sikerül visszaérnie, hogy megállítsa a menetet. Az emberek hangos megdöbbenésére, Artyom kiveszi Alyonát a koporsóból, és beviszi a házikóba.
Ás egy nagyobb gödröt melybe lefér az egész faház. Artyomot és Alyonát, ezen a napon, délután, elnyelte a föld. Az emberek majd hazamennek, és ezt a varázslatos történetet fogják mesélni az unokáiknak, majd az ő unokáik az ő unokáiknak, és így tovább.
Egy napon tán majd arra ébredünk, hogy Artyom a vitéz és Alyona, a gyönyörűséges meséjéről fognak tanulni gyermekeink az iskolában. Artyom és Alyona pedig boldogan halottak, ha nem élnek. 

Tóth Márk