Boldogító tudatlanság

Na, most sokan arra gondoltok, hogy miért lenne az boldog, aki tudatlan, hiszen nem tud semmit, nem tud boldogulni, ergo boldogtalan és keresi az utat, a megoldást, hajszol valamit.
Ebben a bejegyzésben egy másfajta boldogító tudatlanságról írok majd. Arról, ami a „boldog” és „felhőtlen” kapcsolatokat „életben” tartja. Lehet sok az idézőjel, de majd megérted kedves olvasó, hogy miért is van ez így.

Kép: Unsplash | internet: kepmas.hu
Kép: Unsplash | internet: kepmas.hu


Nagy általánosság és nagy igazság, hogy mindenki csal mindenkit. Azért ezt nem kell szó szerint venni, mert vannak még olyan emberek, akiknek tiszta a lelkük, és van tartásuk. Csak hát kevés. Az a generáció kihaló félben van, és az ember azt hinné, hogy ott még van remény. Elárulom. Nagy francokat. Minden generációt megfertőz ez a fene nagy szabadság. Csak hát az anyagi jólét, meg az ismerősök, meg a millió lényegtelen dolog miatt (ami persze ebben a nyomorult kommersz kárhozatra ítélt világban igen is sokat számít) az emberek hajlamosak szemet hunyni egymás botlásai felett. Sajnos. Ez aztán oda vezet, hogy alibiként használják a saját kis hibáik megmagyarázására. Elteszik talonba, mint nagyi a 75. üveg barackbefőttet, de ha belegondolunk, 52 hét van egy évben, és ha minden vasárnap megeszünk egy barackbefőttet, akkor is marad még. A barackbefőtt talán nem a legjobb példa, mert azt nem használjuk ki a saját javunkra.

Vissza az eredeti gondolatsorhoz. Ha tudomást szerzünk társunk / párunk / szerelmünk (mindegy hogyan nevezzük) botlásáról, két dolog közül tudunk választani. Az egyik, hogy elé állunk, kérdőre vonjuk, megbeszéljük a dolgot és ketten együtt a konzekvenciákat levonva, meghozzuk a döntést. Aztán jön a másik, a sunyi megoldás. Tudjuk, de nem szólunk. Eltesszük, jó lesz ez még egyszer valamire felkiáltással. Igen, egyszer, akkor, amikor majd mi is elkövetünk valamit, és ez majd jó lesz magunknak megmagyarázni, és lelkünket nyugtatni, hiszen: ő is elkövetett valamit, akkor nekem is szabadjon mán elkövetnem. Megmagyarázzuk magunknak, és ezzel „kvittek” vagyunk.

Ettől talán jobb a boldog tudatlanság. Amit a szem nem lát, az a szívnek nem fáj – tartja egy régi mondás. Talán van benne valami, de attól a bűn még bűn marad, és bármennyire is mosdatjuk a szerencsétlen szerecsent, nem lesz belőle albínó. Talán jobb nem tudni, nem keresni, és nem utána járni. Talán tényleg egyszerűbb tudomást sem venni róla, és élni a boldog tudatlanságban. És itt szeretném felhívni a gyengébbik és szebbik nem képviselőinek a figyelmét arra, hogy bizony az ő köreikben is vannak bűnösök, nem csak a fránya, mindig csak a botkormányt követő pasik körében.
Sok – sok ilyen eset van, talán közvetlen környezetünkben is, csak az élet színpadának deszkáin, mindenki mesterin alakít. Nem marad más ellenőrző szerv, csak a lelkiismeret. Ha persze még van, mert sokan mennek orvoshoz hátgerinc fájdalommal is, aztán kiderül a leletekből, hogy ez is csak fantomfájdalom.

Akinek nem inge, ne vegye magára, de ebben a pusztulásra ítélt romlott világban lassan már nem merjük kimondani, mi a rossz és mi a jó, helyes és helytelen. Pedig ki kell, mert különben lehúzhatjuk a rolót, és nem kell attól tartani, hogy halálunk után majd nem a paradicsomba – mennybe – Kánaánba kerülünk, mert mi magunk teremtjük meg a poklot itt a földön.

Szerző: PeterJonas (PJ)