Egy kilences margójára

Kilenc. Ennyi hónap telt el azóta, hogy utoljára írtam. Nem volt mit? Nem volt ihlet? Hülyeség és kifogás.
Mindig van mondanivalója az embernek. Többnyire. Amikor nincs, akkor baj van. Befordulás, besértődés, bánat, depresszió, ilyesmi. Nekem is volt, de mindig volt valaki, akinek el tudtam mondani. Aki nem élt vissza azzal, amit hall. Akiben megbízom annyira, hogy meg tudjam vele beszélni a dolgaimat. Érdekes, hogy nem egy réges-régi barát, (habár ilyen is van, és köszönöm neki is, hogy van nekem), hanem egy mondhatni új barátság. Egy közel tíz éves ismeretség nőtte ki magát ilyen szintre. De most nem erről akarok írni.


Lapozzunk vissza. Előző évem egy nagyon érdekes év volt, sok mindent adott, sok mindenre megtanított. De ami a legfontosabb, megismertem önmagam. Tudom, mi tesz boldoggá, mik azok a dolgok, amikre szükségem volt, csak eddig kimaradtak az életemből. De a legfontosabb az volt, hogy megtanultam, miként legyek boldog akár egyedül is.
Sok emberrel hozott össze a sors, vagy mindegy minek is nevezzük. Nem az a lényeg. Mindegyikük rávilágított valamire, olyan dologra, amit előtte talán „sosem mondtam ki”. Most viszont terítékre kerültek, és lehullt a lepel. Felszállt a köd, és megleltem azt az utat, amelyen tovább kellett mennem.
Így jutottam el arra a helyre, ahol most vagyok. Ezen az úton találtam meg azt a valakit, akivel immár fél éve kéz a kézben haladunk. Az utunk néha könnyed séta, mintha csak bárányfelhőkön lépegetnénk, viszont vannak nehezebb, rázósabb szakaszok is. Ilyenkor egymásba kapaszkodva, fogat összeszorítva megyünk tovább, mert tudjuk, hogy ezek a nehéz és fárasztó napok végén is ott vagyunk egymásnak, egymásra támaszkodhatunk, és egymásból erőt meríthetünk. A rózsaszín köd már rég felszállt, de mi még mindig egymás karjaiban, egymást ölelve érezzük azt, hogy otthon vagyunk.
Nem feledkeztem meg azokról sem, akik ebben a tudtukon kívül a segítségemre voltak. A mai napig megköszönöm, és hálát adok azért, hogy találkoztam velük, mert nélkülük nem lennék az aki, nem lennék itt. Semmi sem történik csak úgy, ok nélkül. Ahogy ők az én segítségemre voltak, és szerepet kaptak az életemben, úgy én is az övékében. Lehet, hogy még nem mindegyikük számára derült ki, hogy mi is volt a találkozásunk célja és oka, de biztos vagyok benne, hogy egyszer számukra is világossá válik.

Szerző: PeterJonas (PJ)