A lecke

Egy kora-nyári unalmas estén az egyik internetes portálon szóba elegyedtünk. Már nem tudom pontosan mi volt a téma, de gyorsan repült az idő. Mivel jól megértettük egymást, abban maradtunk, hogy majd még máskor folytatjuk. Aztán ez a máskor már csak annyi volt, közölte, meg akar személyesen is ismerni. Nem voltam ellene, hiszen jót beszélgettünk. De a találkozók sorra elmaradtak, mígnem egyszer aztán sikerült olyan időpontot találni, ami megfelelt. Addigra már mindketten úgy voltunk vele, iszunk egy kávét, és megy mindenki a maga útján tovább, a hely úgy is egy óra múlva bezár. De nem így lett, és ezek után egyszer csak azon vettem észre magam, hogy zajlik valami, amiben nyakig benne vagyok, de nem én irányítom. Gyorsított eljárás volt, nem volt időhúzás.
Olyan ez, mint amikor valaki megtudja mi az, amivel valakit biztosan meg lehet fogni, és mindezt az orra elé teszi. Pontosan, mint a mézes madzagot. De jelen esetben nem madzag volt, hanem egy személy.

A lecke
illusztráció | forrás: internet

Az események gyorsan magas fordulatot vettek, és nem vettem észre és láttam meg azt, ami máskor a szemem is kiszúrta volna. De nem is vehettem, mert annyi minden volt, hogy nem volt időm elmélkedni. Aztán a második félidőben jött a fordulat. Azért második félidő, mert kb. ugyan annyi ideig tartott, mint az első. Csak itt megváltoztak a játékszabályok. És nem egy kiegyensúlyozott adok-kapok következett, hanem csak a kapok rész. Kaptam sorban mindent, hideget, meleget, sértést. Semmi sem volt jó. Akkor kezdtem el gondolkodni. Addig nem éreztem szükségét, mert kiválóan fel volt építve minden. Hibátlan kulisszák. Le a kalappal. De nem hibáztatom, nem az ő műve volt. Az enyém. Amit előtte én adtam illetve nem adtam, azt itt mind elvették vagy épp megkaptam. Sűrítve, instant. Ő csak az volt, aki ezt a szerepet megkapta. Mindenki okkal jön az életünkbe, ahogyan én is okkal kerültem az övébe. Sokszor csak évek múltán kapjuk meg a választ az örökkön csengő kérdésre, a miértre. Nekem nem kellett évekig várnom. Számítottam erre, vagy valami hasonlóra, csak azt nem gondoltam volna, hogy ez most ilyen gyorsan körbe ér. De körbe ért. Akaratom ellenére sikerült fájdalmat okoznom egy olyan embernek, akitől jobban és szebben soha senki sem fog szeretni. Aki jobbá teszi sok-sok embertársunk életét, akiből árad a szeretet és a jóság. Ezért van az, hogy már is megkaptam az első leckét, ilyen gyorsan, nehogy elbízzam magam, vagy elfelejtsem miért is kaptam.
Igen kedves olvasó, jól olvasod, az első leckét, mert lesz még több is bizonyára. Semmi sincs ingyen, és ez nem csak a kommersz anyagias kis világunkra vonatkozik, hanem mindenre. Próbálj meg mások hibáiból, jelen esetben a fentiekből tanulni. Gondold végig, hogy megéri-e kockáztatni, mert nem tudhatod, milyen formában kapod majd vissza azt, amit adtál.
Tévhitben élnek azok, akik azt hiszik, hogy a világegyetem nem így működik. Vagy akik úgy gondolják, hogy ha ők segítettek másokon, vagy jók voltak másokhoz, azt egy az egyben úgy kapják vissza, és meg vannak sértődve, ha nincs jutalom. Ez sem így működik. Elég csak körbenézni és látni, hogy mennyi a baleset, a halálos beteg, a katasztrófa sújtotta, gondokkal és problémákkal küszködő ember. Ilyenkor gondoljunk arra, hogy akár mi is lehetnénk azok, de még sem mi vagyunk, és adjunk hálát érte. Ez is egy formája azon jótettek „megtérülésének”, amiket életünk során cselekszünk.

Szerző: PeterJonas (PJ)