Döntéseink súlya II.

Nem akarok hosszú felvezetést írni, de azért kell pár mondat, hogy úgymond képbe kerüljön a kedves olvasó, és hát, ahogy mondani szokás, minden botnak két vége van.

Döntéseink súlya II.
illusztráció | forrás: internet

Az egész még 2017-ben kezdődött, pontosabban a nyár végén. Megismerkedtem (akkor még nem tudtam ugyan) életem szerelmével, és hirtelen olyan érzések ébredtek bennem, amikről nem is nagyon volt tudomásom, hogy létezhetnek. Főleg bennem, aki, mint később kiderült, nem is tudta, mi a szerelem. Megtanított szeretni! Ez az egész annyira más volt, annyira nem az, amit eddig tapasztaltam, hogy én is meglepődtem, leírhatatlanul gyönyörű, mesébe illő és ijesztő egyben. Én, aki teljesen az egyedüllétre rendezkedett be, csak a munkára és a karrierre koncentrált, akinek nem fért bele semmi más… De persze, a tipikus eset, hogy az egyik, ha akarja, akkor a másik fél az nem, sőt mondhatni nagyon nem, mert félt, mert beleléptek az életébe, mert ismeretlen volt számára… lökdösni kezdtem… De a szerelmem kitartott és nem adta fel. Ment a szíve, az érzései a belső hang után. Eleinte hiába, mert egy kapcsolathoz ketten kellenek. Mindig volt valamiféle elutasítás. Amivel eleinte nem nagyon tudott mit kezdeni, majd megértette, és talán kicsit még kezelni is tudta. Azt mondta, megvan a kézikönyv hozzám… a kapcsolatunkat elnevezte hullámvasútnak, amire jegyet is váltott. Sok energiát vitt el ez az egész mindkettőnktől, és lassan belefáradt. Addigra már hiába fogtuk egymás kezét a templomban, ima közben. Mire én leírhatatlanul és visszavonhatatlanul beleszerettem, addigra Ő már úgy volt vele, hogy neki ez most már nem is biztos, hogy kell, sok volt, elég lett mindenből. Jött pár hónap, nem oldom, leszarom időszak a részéről, amiben Ő megpihent, én sokszor meghaltam. Bántott. Elájultam. Rosszul voltam. Szó szerint és átvitt értelemben is a padlón voltam… Nem azzal, amit tett, sokszor azzal, amit mondott, hogy lezárja ezt és elássa, nem jött, nem keresett.  A közöny, a hidegség, a ridegség… és még egy sok ilyen „semmi” volt az, amivel bántott. Megértem, hogy így viselkedett, hiszen nem sokan bírták volna ezt a sok lökdösést. Megbántam, de tehetetlen voltam.
Aztán jött egy fordulat nála, valami bekapcsolt, vészvillogó, akármi… és azzal keresett meg, hogy nem jó ez így senkinek, és adjunk ennek még esélyt, és ha el akarom ásni azt a bizonyos dobozt, ássam el őt is mellé. Megígérte, hogy másként lesz, hogy tanultunk egymásról, egymástól, és felnőtt emberek vagyunk, miért ne tudnánk ezt megoldani.

Nekem idő kellett, mert annyi sebet okozott, hogy az egy tömeggyilkosságnál is sok lenne, nemhogy nekem, aki ennyire érzékeny. Akkor úgy volt vele, hogy elég tudatosak vagyunk, magasabb szinten kezeljük a dolgokat, ezt is megoldjuk. Felülnézetből jól látni a hibákat is, majd most elkerüljük. Nekem több idő kellett, Ő meg türelmes volt hozzám és csak szeretett, továbbra is mesébe illően. Imádtam. Jött egy adok–kapok időszak, aztán szebb idők, majd nézeteltérések, majd nagy egymás nyakába borulások. A sok „szarság” ellenére, jól éreztük magunkat egymással, nagyon, ahogy még eddig senki mással. Nála viszont eltört valami. Nem volt az, ami előtte, és a motivációt, a közös terveket elfelejtette, vagy nem is tudom. Nincs erre jó magyarázat, talán ahogy mondogatta is, nem volt kapcsolat kompatibilis.  De mégis belementünk, bíztunk, hittünk, reméltünk, éreztünk, szerettünk, fogtuk egymás kezét, pörögtünk az esőben, szerelmesen néztünk egymás szemébe, jókat beszélgetve, tudva, hogy ezt a megértést máshol nem kapjuk meg, legyen az üzlet, spiritualitás, vagy bármely más téma. De újra jött az, hogy bántott. Szemembe mondta, hogy nem szeret, hogy már nem tudja megígérni, hogy nem mondana nemet másnak… A sok bántás után pedig közölte, hogy nem akar bántani, így inkább vessünk ennek a csodának véget, nem tudva azt, hogy ezzel bántott a legjobban. Aztán eljött az, hogy újra kimondta azt, amit anno, pedig megígérte, hogy nem lesz ilyen többé… És nem vonta vissza, nem hátrált ki belőle. Hiába hívtam, hiába írtam, nem vette, nem írt vissza… És amikor a színház előtt megláttam egy másik nővel, úgy éreztem, ez volt az utolsó seb, amit ejthetett rajtam, mert már több nem fért el sokszor megsebzett szívemen…
„Egyszerűen csak magammal akarok foglalkozni. Úgy élni és azt csinálni, amihez épp kedvem van…” - ezt írta nekem.
Amikor ezt megírta, elküldte, azon a napon, amikor 3 éve életem legnagyobb tragédiája történt (meghalt a kisbabám)… már így is fájdalommal töltött szívem elvérzett. Üres voltam. Megírtam a választ: „fáj, de elengedlek szeretettel”. Idén dupla fájdalom ért ezen a napon, teljesen lebénultam, úgy éreztem, több fájdalmat nem bírok elviselni. De ez az Ő döntése. Sokat próbálkoztam, hogy helyrehozzam, de ehhez két ember kell, és ha a szerelmem ezt akarta, muszáj volt ezt írnom, elfogadnom a döntését.  Egyszeriben meghalt bennem minden. Az összes sejtem tiltakozni kezdett. Ismét tehetetlen voltam. Éreztem, hogy ez nem jó így, és a tudatom, szívem, lelkem, az egész lényem azt mondogatta, hogy ezzel rossz útra lépett, nem a megfelelő irányba indult. És ezzel nem csak a saját élete felől döntött, engem is magával rántott akaratom ellenére… nem tehettem mást, muszáj volt rálépnem. Azóta is nagyon fáj minden egyes lépés ezen az úton. Nem hibáztatom, mert most Ő így érezte, pedig nagyon fáj. Kibírom, érte mindent. Még ezen a fájdalmas, csúnya, fekete úton is kénytelen vagyok követni Őt. Persze ez már magányos, külön út, tudom, hogy nem vezet sehová, és akaratom ellenére kell itt lennem, mert belekényszerített, nem volt beleszólásom… összeomlott minden körülöttem. Csak bolyongok. Körbe-körbe csak az jár a fejemben: el innen, feladok mindent, amiért eddig dolgoztam. Csak el. Nem találom a helyem, az idő, mintha megállt volna, és csak túlélem a napokat…

Akkor és ott úgy érezte, ez a jó Neki, de talán egyszer megérti, hogy a döntéseink igazi súlya az, ha a döntésünkkel más sorsáról, életéről döntünk, és ő ez ellen nem tehet semmit, olyan útra lökjük, amit nem ő választott, amit nem akar. Hogy talán az egész életét félmegoldásokkal pótolva kell leélnie, szomorúan, szeretetlenségben, mert elveszítette azt, akit egész életében keresett. Talán egyszer majd megérti, hogy ha van választásunk, nem kell a rossz úton járni, mert van jó is. Mert ilyen szerelem csak egyszer van az életben, ami, tudom jól, nem múlhat csak úgy el. És talán megérti, hogy az élet Nélküle nem élet többé…
(BN)