Műanyag világ

Ez jut eszembe akkor, ha a körülöttem lévő világban szemlélődöm. Mindegy, hogy a tárgyakat figyelem, vagy az embereket, vagy az emberi kapcsolatokat. Semmi sem igazi, vagy ha van is valami, ami igaz és igazi, akkor az el van rejtve, be van burkolva, smink takarja, vagy „márkás” ruhák. Valamiért az emberek szeretik megbélyegezni magukat. Attól talán többnek érzik magukat, nem érzik magukat annyira nyomorultnak, annyira egyedül, és tartoznak valaki(k)hez. Ugyan azon bélyeget viselők csoportjához.
illusztráció | forrás: internet

Pedig ha jobban magunkba nézünk, rájövünk, hogy úgy vagyunk eredetiek, ahogy vagyunk, ahogy megszülettünk, megteremtettek minket, vagy bárhogy is nevezzük. Attól, hogy márkás ruha van rajtunk, és nagy az autónk, vagy legalább drága, még nem leszünk sem értékesebbek, sem eredetibbek. A szebbik nem képviselői igyekeznek magukat különféle kozmetikumokkal szebbé és eladhatóbbá tenni. Csúnya ez a megfogalmazás, amit használtam, de sajnos olyan ez, mint az üzletben. A csomagolás az, ami alapján ítélünk, és az esetek nagytöbbségében hibásan. Sajnos. Pár éve én saját magam is áldozatul estem ennek, és az akkori döntésem most már a múltam kitörölhetetlen része marad, de erről majd talán egy másik bejegyzésben.

Valamiért úgy vagyunk vele, hogy nem hiszünk az igazi értékekben. Úgy gondoljuk, egyszer élünk és akkor miért elégedjünk meg azzal, ami van, amilyenek vagyunk. Minden erőnkkel azon dolgozunk, hogy valamilyen művi úton figyelemfelkeltőbbek legyünk. Sminkelünk, „márkás” ruhákba bújunk, ékszereket hordunk, a közösségi oldalakon is úgy posztolunk, hogy az irigylésre méltó, vagy legalábbis figyelemfelkeltő legyen. Hogy mindenki lássa, mennyit érünk, mennyire vagyunk „értékesek”. A pasik szeretnek csinos nők társaságában illetve drága autók mellett mutatkozni, ezzel is utalva arra, hogy nekik erre is van, ezzel üzenve a többieknek, a „lúzereknek”, hogy hol vagytok ti hozzám képest. A nők pedig szintén a legjobb és legszebb oldalukat mutogatják a legtöbbször olyan környezetben, ami nem hétköznapi, arra utalva, hogy ha ezt a „szépséget” akarod, akkor minimum ezt a szintet kell hozni (tengerpart, pálmafák, luxust és fényűzést árasztó helyek).  Így aztán, ha a kínálat találkozik a kereslettel az egész egy valótlanságon alapuló művileg kreált valami lesz. És ha az egyik vagy a másik szereplő – mert nagy színészkedés indul mindkét fél részéről – belefárad a szerepbe, akkor az egész összeomlik, és jön a „nagy dráma”. Pedig igazából semmi sem történik, csak egy műanyag vacak eltörik. Megesik, hiszen műanyag. Akkor sem sírunk, amikor az ásványvizes üveget összenyomjuk és a kukába dobjuk, pedig az is ugyan olyan műanyag. Csak az egyiknek nagyobb, a másiknak kisebb jelentőséget tulajdonítunk. Valamiért az egyik „értékesebb” a másik kevésbé.

Itt élünk ebben az emberiség által kreált világban, ahol már nem csak a használati eszközeink, a fogkefénk, a telefonunk, az autónk, a tévénk, a vizes poharunk, az ételünk készül műanyagból, hanem az emberi kapcsolataink is és sok esetben párkapcsolataink is csak eldobható műanyag vackok.

Szerző: PeterJonas (PJ)