Szedett vedett életek

Gondolom, nem egyszer fordult már meg mindannyiunk fejében, hogy mit is kellene kezdeni az életünkkel, hogy mi a fenét keresünk valójában ezen a világon. Miért születtünk oda ahova, és nem valamilyen távoli helyre. Sok megválaszolatlan kérdés, megannyi lehetőség, döntési helyzet, de sosem tudjuk, hogy melyik lesz a jó vagy a helyes.

Szedett vedett életek | source: internet
illusztráció | forrás: internet

A belső hangunk megmondja, hogy mi az, ami nekünk kell, de az a baj, hogy a világ, amelyben élünk, sokkal zajosabb és az esetek többségében meg sem halljuk a belső hangot. Vagy ha halljuk is, akkor is azt mutatja nekünk a köröttünk lévő világ, hogy másként is lehet. A tv, az újságok és egyéb tömegtájékoztatási eszközök segítségével belénk sulykolják, hogy milyen fényes és csillogó életet élhetünk. A sok reality-show és hihetetlenebbnél hihetetlenebb tv sorozatok is csak arra jók, hogy egy művileg kreált (optimális, mindenki boldog és gazdag és szerelmes és nincs más baja…) világképet fessenek elénk, és folyamatosan arra ösztönözzenek minket, hogy többet és többet akarjunk. Hogy a csillogás, a pénz és a hatalom mennyire jó és kényelmes dolog, de a felelősségvállalásra, a jó tettek gyakorlására, emberségre nem tanítanak. És kényelmessé tesz, mert nem kell gondolkodnunk sem. Minek? Hiszen a tv majd megmondja, mit tegyünk, mit vegyünk és milyen értékrend alapján éljük az életüket. És semmi féle nemes cél nincs ez mögött, csak is fogyasztói és kiszolgáló társadalmat nevelni. Elérhetetlen célokkal kecsegtetnek, ijesztgetnek, ígérgetnek, csalogatnak. És aztán akinek sikerül kicsivel többre szert tenni, az az esetek nagy többségében nem tudja, mit kezdjen magával, már is többnek érzi magát a többieknél, és elfelejti honnét jött. Aki nem ilyen szerencsés, az lassan belefárad a hajszába, megkeseredik, irigykedik a „győztesekre” és behódol. Látszólag nincs is semmi közös a „győztes” és „vesztes” tábor lakói közt, pedig mindketten ugyan úgy a rendszer áldozatai és valójában mindketten vesztesek. Elvesztették önmagukat, az igazság érzetüket, és lemondtak azon alapvető jogukról is, hogy a saját életüket saját maguk formálják és irányítsák, még ha úgy is érzik és gondolják, hogy márpedig a kontroll náluk van.
Ha egyszer felülnézetből látnánk saját életünket, és azon utakat, amelyek közül választani lehet, nagyon meglepődnénk. Majd a végén úgy is elénk terítik, mint egy térképet, és akkor majd a fejünkhöz kapunk, sóhajtozunk nagyokat, de az akkor már késő lesz. Talán majd a következő alkalommal, ha persze lesz olyan. Akkor majd talán nem, vagy csak kisebbet - kevesebbet hibázunk.
De addig is nem tehetünk mást, mint megpróbáljuk kizárni a fényesen csillogó zajt és zakatolást, megkeresni magunkban a belső iránytűnket, és azt követve élni életünket. Így kisebb lesz az esélye, hogy a két vesztes tábor valamelyikében kelljen szedett vedett életet élnünk.

(PJ)